A jó szakirodalom fantasztikus módon feldob

2020.10.30 | 11:52
A jó szakirodalom fantasztikus módon feldob

Siposs Zoltán interjúja Timár Judittal, az RKI Alföldi Tudományos Osztályának tudományos főmunkatársával

 

Az életrajzodban az áll, hogy Gyomán születtél.

18 éves koromig Gyomán éltem, az általánost és a középiskolát is ott végeztem. Nagyon szerettem a matekot, nyolcadikos koromban még a kémia is nagy kedvencem volt. Emiatt vegyipari középiskolába akartam menni, ám egy hirtelen tragédia mindent megváltoztatott, mert sajnos tizennégy éves koromban édesapám meghalt. Nyilvánvaló volt, hogy otthon maradok édesanyámmal, és akkor a gimnáziumban rájöttem, hogy igazából pedagógus szeretnék lenni. Akkoriban két szakos tanár lehetett az ember, és én a matematikával a kémiát szerettem volna párosítani. Ám ilyen kombináció sajnos nem létezett az egyetemeken, csak matematika-földrajz szak. Gondoltam, hogy jó, akkor megpróbálom ezt. Nagyszerű tanáraim ösztönzésére harmadikos koromban el is indultam az országos földrajzi tanulmányi versenyen. Akkor még épp nem kerültem be az első tízbe, de aztán negyedikes koromban második lettem, emiatt nem is kellett földrajzból felvételiznem a JATE-n. Mindeközben azonban végérvényesen magával ragadott a geográfia, mert amikor egy 17-18 éves gyerek maga végez egy saját kis kutatást, az szenzációs élményekkel gazdagítja.

És mi volt ez a kutatás?

Először Magyarország vegyiparáról kellett dolgozatot írni. Emlékszem, leveleket küldtem mosóporgyárakba és hasonló helyekre, mintákat gyűjtöttem be, és ezt imádtam. A következő évben egy demográfiai témát adtak meg kutatási lehetőségként. Akkoriban Gyoma és Endrőd erős összefonódása, a megváltoztatott járáshatárok a hétköznapi életben is érzékelhető nehézségeket, ellentmondásokat vetettek fel. Az itteni vonzáskörzeteket, népességmozgásokat kezdtem el tanulmányozni, vagyis a saját szűk kis környezetemnek, világomnak a társadalmi problémáiból kiinduló földrajzi vizsgálatok több évre lekötötték az érdeklődésemet.

És az egyetemen ki is derült, hogy végül a földrajz válik az életeden át tartó érdeklődésed tárgyává?

Én a matekot sosem hagytam el. Abban az értelemben, azt hiszem, hogy megmaradt nekem egyfajta strukturált gondolkodás, a logikakeresés mindenben. Nagyon sokat köszönhetek a matematikának. De végül nem a kvantitatív módszereket választottam, talán azért sem, mert amikor hivatásszerűen elkezdtem kutatással foglalkozni, akkor nagy divat volt a matematizálás, a kvantitatív módszerek szinte egyeduralkodóak voltak. Azt láttam, hogy mindenki faktor-, meg klaszteranalízist csinál, és szinte fetisizálják az ”objektív modellalkotást”. Én viszont úgy gondoltam, hogy az adatokat mi választjuk ki és rakjuk bele ebbe a modellbe, úgyhogy ez a szemlélet annyira nem tudott lenyűgözni. Azt viszont nagyon izgalmasnak találtam, amikor elkezdtem interjúzni – hozzáteszem, egyébként totálisan laikus módon, mert mi még nem tanultunk ilyesmit az egyetemen –,  hogy én emberekhez bekopogtathatok, és egy kutatásra hivatkozva megkérhetem őket, hogy meséljenek az életükről.

Az egyik első tanulmányod címe Vonzáskörzet-vizsgálatok Szarvas és Gyoma térségében (Alföldi tanulmányok 7., 1983). Tehát már a kezdetekkor ott volt, hogy a szűkebb pátriádat próbáltad vizsgálni.

Igen. Akkoriban számomra a legizgalmasabb földrajzi munkák a vonzáskörzetek és az államigazgatási határok ellentmondásaiból adódó problémák megoldásának keresésére irányultak, még ha ‒ nyilván nem véletlenül ‒ elsősorban technokrata válaszok születtek/születhettek is. Olyan geográfusok munkáiból tanulhattam, mint Beluszky Pál vagy Tóth József. Utóbbi a tanárom is volt, s kapacitált, hogy a szakdolgozatomból írjak kisdoktorit. Mivel az egyetem után Pilisvöröváron kaptam általános iskolai tanári munkát, minden második hétvégét azzal töltöttem, hogy mentem haza Gyomára kutatni: vasúti forgalmat, piaci, iskolai stb. vonzásintenzitást számolni. Négy év tanítás után, amikor éppen azon kezdtem el gondolkodni, hogy váltani kellene, szólt Tóth József, hogy az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Békéscsabai Osztályán lenne egy kutatói állás.

Mikor megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e idejönni, azt válaszoltam, hogy persze, akár takarítónőnek is. Szóval 1982-ben ide kerültem – az elnőiesedett pedagógus pálya után kizárólag férfi kutatók közé –,  bizony nem volt egyszerű, de fantasztikusan inspiratív környezetben dolgozhattam. Ez a közeg ráadásul a második családommá vált, egy folyamatosan változó baráti kör, egyre több nagyszerű gondolkodású fiatallal.

Végül tehát kutató lettél, de a tanításhoz sosem maradtál hűtlen, hisz azóta gyakorlatilag szinte folyamatosan tanítasz valahol.

Eleinte a Juhász Gyula Főiskolán, aztán mikor megcsináltam a kandidátusimat, nagy örömömre a szegedi egyetemen, az alma materben kaptam lehetőséget, ahol folyamatosan tanítottam, csak sosem sikerült szerződéses állást kapnom. Később a Debreceni Egyetem Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszékének vezetője hívott meg, egy félállást kínálva, ami azért is jelentett számomra kihívást, mert addig nem gondoltam egyetemi habilitációra. Párhuzamosan tanítottam a gödöllői SZIE Regionális Tudományok Doktori Iskolában is, később pedig az ELTE-re hívtak, ahol jelenleg már három tehetséges fiatalnak lehetek témavezetője.

Azt, amivel te foglalkozol, nagyon régen gazdaságföldrajznak, meg bizonyos értelemben szociológiának hívták. Te viszont következetesen kritikai geográfiának nevezed. Miért?

Mindig szerettem volna megérteni a körülöttem lévő világot, de a nyolcvanas évek magyarországi társadalomföldrajzára jellemzően, ezt eleinte én is egy pozitivista megközelítésű kutatással kíséreltem meg. De aztán jött a rendszerváltás, és 1990-ben kaptam egy ösztöndíjat Amerikába, a Rutgers Egyetemre. Ott olyan zseniális emberekkel találkoztam, mint Neil Smith, aki a világ egyik legtöbbet hivatkozott társadalomföldrajzosa volt már 30-35 éves korában is, de az akkori csoporttársaim közül többen is világhírű földrajzosok lettek. Ott mindenki, aki igazán nagyszerű kutatást végzett, az kritikai földrajzos volt, kritikai társadalomelméletek segítségével próbálta megérteni a létező kapitalizmust. Ők a városi tér átalakításának a tőke újratermelésében betöltött szerepét, a társadalmi viszonyokat, osztályviszonyokat, genderviszonyokat vizsgálták, és mindig azoknak a szemszögéből, akik valahol alul helyezkedtek el a társadalmi ranglétrán, akiket kizsákmányoltak, kirekesztettek, megkülönböztettek, elnyomtak, és így tovább. Ez a szemlélet minden szempontból része volt az értékrendemnek. Én ebben a fajta földrajzban találtam igazán magamra, ez tette számomra világossá, hogy a megértés mellett – a korábban említett technokrata megközelítéssel szemben – milyen mélységekbe hatol a megváltoztatás szándéka.

Rengeteget tanultam Amerikában, leginkább elméletet, de máig profitálok az ottani kurzusokból a módszertantól kezdve odáig, hogy hogyan írjunk meg egy tanulmányt. Lenyűgözött, hogy ott bármit el lehetett olvasni. Nálunk az intézetbe talán két-három nyugati folyóirat járt, tehát nem lehetett hozzáférni a komoly szakirodalmakhoz, pénz sem volt könyvekre, és akkor még azt sem ismertük, hogy miként lehet – nem egészen legális módon – letölteni mondjuk internetről könyveket, hiszen még internet sem volt. Valami elképesztő hátrányból robbant be az ember abba a világba, ahol már önmagában az a kérdés is komolyan elgondolkodtatott, hogy vajon miként lehetne Békéscsabáról a nemzetközi diskurzusokban részt venni. Emlékszem, amikor külföldi folyóiratokban kezdtem publikálni, akkor azt mondta egy kollégám, hogy könnyű nekem, mert én szuburbanizációt kutatok, és hát az van nyugaton is.  De – folytatta – egy nyírségi kis tanyabokornak, vagy alföldi tanyavilágnak a földrajzát vizsgálva, az vajon kit érdekel? Én ezt másként láttam. Azt hiszem, abban az időszakban értettem meg, hogy az elmélet az a közös nyelv, aminek a segítségével bárhol kutatunk, kiválóan szót értünk egymással. Ha ráadásul azonos társadalmi kérdéseket tartunk relevánsnak, akkor különösen termékeny párbeszédet folytathatunk.

Hogyan határoznád meg ennek a tudományterületnek, a kritikai geográfiánk a helyzetét?

IGU (International Gographical Union) Gender and Geography Bizottsága nemzetközi konferenciája nyitó plenáris ülése, Szeged, 2009

Résztvevők balról: Szalai Júlia, Robin Longhurst, Timár Judit, Enyedi György, Kovács Zoltán

Nem tudományterületnek nevezném, hanem sokkal inkább egy szemléletnek. Van, aki paradigmáról beszél, mások társadalomelméleti megközelítésről. Itthon épp csak a csírái voltak meg ennek, nekem az egyik első ilyen ösztönzőm Enyedi György urbanizációs elmélete, a „van-e szocialista urbanizáció” vita volt. A kritikai geográfia előzményei „Nyugaton” a hatvanas évek hatalmas társadalmi erjedési korszakára tehetők. A tudomány nem egy zárt világban fejlődik, hanem nagyon erősen meghatározzák a társadalmi-, gazdasági-, politikai viszonyok. A hatvanas években jelent meg a radikális földrajz Amerikában és Angliában, aztán jöttek sorban a humanisztikus, marxista, feminista, a posztmodern, és így tovább. A ’90-es évek végén, amikor már nagyon sokféle irányzat létezett, az látszott, hogy van a sokféleségük mellett néhány közös pontjuk is. Ezek közül emelhető ki, amit már említettem, hogy kritikai társadalomelméletekkel dolgoznak, és meghatározott társadalmi csoportok érdekében próbálnak kutatásokat végezni. Szemben azzal a szemlélettel, melynek követői hipotéziseket akarnak felállítani, és mint a természettudományokban, „laboratóriumi” körülmények között kívánják a téziseiket bizonyítani, és közben azt állítják, hogy értéksemlegesek. Pedig már sokan rávilágítottak, hogy akik azt mondják, hogy semleges társadalomtudományt végeznek, legtöbbször a status quót erősítik. Azok például, akik telephely-elméletekkel dolgoztak, nagyon is meghatározó befektetői csoportoknak az érdekeit szolgálták.

Kritikai Geográfusok 3. Nemzetközi Konferenciája, Békéscsaba, 2002

Szóval e sokféle irányzat képviselői '98-banVancouverben összejöttek, mondván szeretnének eszmét cserélni az eredményeikről, „hivatalosan” is kritikai geográfusoknak nevezve magukat. Megalakítottak egy nagy nemzetközi, rendkívül nyílt, demokratikus, interdiszciplináris csoportot. Én éppen kint voltam Amerikában, mikor a második konferenciát szervezték Koreában, és akkor Neil Smith megkérdezte tőlem, hogy miért nem megyek én is ki erre az összejövetelre? Mondtam, hogy az nem úgy megy nálunk, és hirtelen azzal álltam elő, hogy „de hát gyertek ti Magyarországra”! Majd kaptam a vezetőségtől egy levelet, hogy remélik, komolyan gondoltam a meghívást, mert ők úgy gondolják, hogy a következő konferenciájukat 2002-ben Békéscsabán rendeznék meg. Fantasztikus dolog volt, hogy itt Békéscsabán akkor 35 ország 185 lelkes geográfusa, köztük nagy nemzetközi hírnévnek örvendő kollégák jöttek a helyünkbe.

Hogyan látod a jövőjét ennek a tudományágnak Magyarországon?

Szerintem vannak nagyon pozitív jelek. Nemrég állítottunk össze igazán termékeny közös munkában, Faragó László szerkesztésében egy könyvet a térelméletekről, illetve a Tér- és Társadalomban összehoztunk egy közös elméleti keret mentén szerveződő tematikus számot, amiben arról volt szó, hogy maga a tér társadalmilag termelt, létrehozott, folyamatosan alakított. Érzékelek egy generációváltást is. Ugyan ez sokkal később következett be, mint vártam, mert azt hittem ’91-ben, mikor visszajöttem Amerikából, hogy ez néhány éven belül berobban majd, de nem így történt. Most viszont már azt mondhatom, hogy ez végbement. A fiatal kutatók összekötik a lokálist, a globálist, megvizsgálják például azt, hogy a tőkefelhalmozás folyamata hogyan befolyásol egy helyi ingatlanpiacot, aminek a vége egy dzsentrifikációs folyamat, amint azt Jelinek Csaba egy ehhez hasonló interjúban is nagyon szemléletesen kifejtette. No és itt van az a közös nevező, amit már említettem. Egyetértünk például abban, hogy az egyenlőtlen térbeli fejlődés elmélete nagyban hozzájárul e folyamat megértéséhez s abban is, hogy számunkra itt a „rehabilitált” városrészről kiszorítottak, az ő mindennapi tereik, így életük szisztematikus kontroll alatt tartása az igazán releváns kérdés. Aki ideológiát lát bele ebbe a szemléletbe, az szerintem rosszul gondolja. Csupán arról van szó, hogy a kritikai társadalomkutatók nyilvánvalóvá teszik, honnan nézik a világot, nem akarják az eredményeiket az értéksemlegesség álarcát felvéve interpretálni.

Mi az, ami mostanában foglalkoztat?

Nemrég fejeztünk be egy nemzetközi Marie Curie projektet, amiben kelet-közép-európai periferizáció megértésére irányuló PhD-kutatásokat koordináltunk. Ez kicsit olyan volt, mint egy virtuális egyetem. Bizonyos értelemben virtuális, bizonyos értelemben pedig nagyon is materiális térben rendkívül sok találkozón, workshopon érlelt kutatás tehetséges fiatalok nemzetközi csapatával. Tanítani és kutatni is tudtunk, és az a doktorandusz, akinek én segítettem, pont a rurális világba vezetett vissza, oda, ahol mind vele, mind közvetlen kollégáimmal együtt, marginalizált társadalmi csoportok helyzetét vizsgáltuk. Jelenleg viszont intézetünk budapesti csoportja zár egy európai kutatást. Ennek eredményeit felhasználva, diskurzuselemzés segítségével nézzük meg Kovács Katalinnal, hogyan gondolkodnak London, Stockholm, Rotterdam, Barcelona, Kolozsvár és Pécs lakói és városfejlesztői a térbeli igazságosságról hely-alapú fejlesztési projektjeikben. Mindezen munkák  elméleti és empirikus tanulságaiból továbbépítkezve, most egy új projekt előkészítésén dolgozom. Másfelől kutatói munkám kezdetétől, szinte az első pillanattól fogva érdekelnek a lételméleti mellett az ismeretelméleti kérdések is, tehát az, hogy maga a tudástermelés hogyan folyik, mennyire differenciált a térben. Mert az mindig ott van a fejemben, hogy térben gondolkodjak. Vajon a tértudományok alakulása miért más Kelet-Közép-Európában, mint a nyugati világban, vagy például Indiában? Nemrég egy nagy nemzetközi enciklopédia szerkesztői felkértek, hogy írjak összefoglalót a kommunista és posztkommunista földrajzokról. Számomra releváns kérdések, hogy a földrajz, a regionális tudomány hogyan változik, a szemléletük miért más nálunk, mint máshol, de az is, hogy ennek ellenére miért tudunk szót érteni akárhol a világban egymással. Ezen túl, most éppen egy másik tematikus számot szerkesztünk a Tér- és Társadalom számára. Húgom, Gadócziné Fekete Éva most lett volna 60 éves, sajnos már három éve nincs közöttünk. Ő fantasztikus módon tudta összehozni a gyakorlatot az elmélettel, az alapkutatást az alkalmazottal a vidék megértése, megismerése érdekében. Neki próbálunk emléket állítani, és továbbvinni azokat a gondolatokat, melyeket ő elkezdett.

Milyen a posztkommunista földrajz?

A kommunista (szocialista) földrajz elnevezés valójában az államszocialista országok intézményes geográfiáját különböztette meg. Posztszocialista geográfiát, természetszerűleg mindenekelőtt az érintett, azaz posztszocialista országokban művelnek, de így nevezték a régiónkat nyugati kollégák által vizsgáló munkákat is. Amíg korábban ezek is lényegesen eltértek egymástól, a 2010-es évektől már új trendet, szoros összefonódásokat látok. Mégis, amíg a földrajzi tudástermelés hatalmi viszonyainak egyenlőtlenségei nem számolódnak fel s a mögöttük meghúzódó egyenlőtlen térbeli fejlődés töretlen marad, addig szerintem van még relevanciája az ex-szocialista országokban művelt földrajz megkülönböztetésének. Ha másban nem, az utazási, információhoz, publikációhoz való hozzáférési lehetőségekben nap mint nap átélhetjük a különbségeket. Mondjuk Békéscsabáról se olyan könnyű bizonyos rendezvényeken részt venni, mint Budapesten belül, de ez nagyban is ugyanígy megvan, és nekem meggyőződésem, hogy ezt politikai gazdaságtani megközelítéssel is lehet magyarázni. Hiszen nem nehéz meglátni a tőkeérdeket abban, hogy miért a nyugati világban vannak a legnagyobb folyóiratok, és hogy miként uralják ezeket. Tényleg nagyon sokszor brit, illetve egyesült-államokbeli kutatók szerkesztik ezeket, többnyire ők vannak benne a szerkesztőbizottságokban, ezért az ő gondolkodásmódjuk befolyásolja, hogy ki, illetve mit publikáljon náluk. A  European Urban and Regional Studies folyóirat szerkesztőjeként közelről láttam, hogy mennyivel kevesebb cikk jutott be a mi régiónkból, és hozzáteszem Dél-Európából is. Lehet látni a gazdasági különbségeket, meg azt is, hogy nem mindig tolerálják az eltérő hagyományokat, szokásokat, módszereket, ahogyan dolgozunk. Ez a fajta angol-amerikai szemlélet és elméleti világ uralta ezeket a folyóiratokat, és nagyon nehéz volt labdába rúgni annak, aki nem azon szocializálódott, máshonnan jött. Ez is része a hegemóniának. Csak amikor először foglalkoztam ezzel a kétezer éves évek elején, akkor úgy véltem, hogy nem is csak angol-amerikait éltünk itt meg, hanem sokkal általánosabban, egyfajta nyugati hegemóniát.

Mennyire van most megváltozóban szerinted ez a hegemónia?

Egyrészt, hála a Jóistennek nagyon komoly viták folynak erről. A valamit magára adó folyóiratok teret engednek annak, hogy náluk is megjelenjenek ilyen viták és kritikák. Odafigyelnek erre a társadalomkutatók és próbálnak ellenállni, de attól tartok, hogy ebben a kapitalista világban a folyóiratkiadások működtetése azt mutatja, hogy ahol a pénz van, ott van a hatalom is, szóval azért ez egy nagyon nehéz küzdelem. A tudományos teljesítmények nálunk is terjedő értékelő mérése pedig jelenleg maga is ezt a hegemóniát erősíti.

Számos különböző testület tagja vagy, szerkesztő bizottságban, doktoranduszokkal foglalkozol és így tovább. Hogy kapcsolódsz ki?

Válaszolhatnám a kérdésedre, hogy hát persze, szoktam tornázni, síelni járni, de ezek nem jelentenek mindennapi kikapcsolódást. A családommal, amíg tehettük, minden évben falusi turizmus formájában próbáltuk megismerni az ország legkülönbözőbb szegleteit. De egy picit az is a szakmám; legfeljebb azon vitáztunk, hogy Pécs valamelyik múzeumát nézzük meg, vagy inkább menjünk-e el Püspökszentlászlóra. Szeretek filmet nézni, olvasni, de nekem a legnagyobb kikapcsolódás, illetve töltekezés a barátokkal való beszélgetés, és hála Istennek, sok olyan közegben voltam, ahol nagyon jó barátokat szereztem. Biztos sokan szakbarbárságnak tekintik ezt, de én néha alig várom, hogy befejezzem az aznapi munkámat, és akkor lefekvés előtt még olyat olvassak, amit nap közben valamiért félre kellett tennem. A jó szakirodalom fantasztikus módon fel tud dobni.

Lengyel Balázs az interjújában mesélt a térfordulatról a közgazdaságtanban, ami több társadalomtudományi diszciplínában is bekövetkezett. Ezzel szemben én végre a hazai tértudományokban is elindult társadalmi fordulatra vártam. A kettő együtt pedig olyan szakirodalmakat termelt ki, melyek izgalmasan sokfelől jönnek, számomra mégis egy irányba mutatnak. Ezeket olvasva néha a filozófia területére kalandozhat az ember, nem beszélve arról, amikor egy-egy interjúban kibontakozó élettörténet már-már egy Shakespear-i dráma világába vezet. Tehát a szakmám nekem mindig felfrissülésre ad lehetőséget. Kikapcsolódom általa.

 

 

« Vissza a listához

Eseménynaptár

H

K

Sz

Cs

P

Szo

V

30
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
1
2
3
2020 December

Kiemelt híreink

Gál Zoltán könyvfejezetével megjelent új könyv a Routledge kiadónál

Gál Zoltán könyvfejezetével megjelent új könyv a Routledge kiadónál The book opens by developing a theoretical framework and then presents a range of international case studies exploring the experiences of the service hub cities of Brno, Bratislava, Budapest, Krakow, and Prague. Published November 30, 2020 by Routledge.

Zsibók Zsuzsanna írása a TÉR – GAZDASÁG – EMBER folyóiratban

Zsibók Zsuzsanna írása a TÉR – GAZDASÁG – EMBER folyóiratban A Széchenyi István Egyetem Kautz Gyula Gazdaságtudományi Karának tudományos folyóirata - Győr, 2020. VIII. évfolyam 3. szám

Megjelent Elekes Zoltán és Lengyel Balázs cikke az Acta Oeconomica tudományos folyóiratban

Megjelent Elekes Zoltán és Lengyel Balázs cikke az Acta Oeconomica tudományos folyóiratban Volume 70, Issue 4, Publication Date: 1 Dec 2020

További híreink »